Szerintem önmagában ennyi bőven elég lenne. Már ez a fajta súlyos epilepszia is ellehetetleníti a családi mindennapokat. Sajnos azonban a Dravet-szindróma nem „csak” ennyi, hanem még ennél is sokkal több. A következő pontban részletezem.
Nincs ezen mit szépíteni. Egy Dravet-szindrómás kislány édesanyjaként, aki napról napra átéli a betegséggel járó kihívásokat, elmondhatom, hogy hónapról hónapra felbukkannak újabb és újabb tünetek, amik a Dravet-szindrómához köthetők. Nem tudom most az összeset felsorolni, de a legfontosabbakat igen.
Fontos tehát kiemelnem, hogy a Dravet-szindróma nem csak epilepszia, hanem ennél sokkal több, és egy rendkívül komplex betegség.
Őszinte leszek. Mivel van két egészséges fiam is, pontosan tudom, mi hogyan működik a „normális világban”. Velük sosem volt kérdés, hogy felveszik-e őket oviba, velük nincsenek extra körök, és persze így sem sétagalopp a nevelésük (és azt még nem említettem, hogy ikrek). De itt van a Dravet-szindrómás kislányom, és mintha nem lenne elég, hogy súlyos és gyógyszerrezisztens epilepsziában szenved, rendszeresen hívtunk mentőt, rengeteg időt töltöttünk kórházban, sok-sok extra tünettel kell megbirkózni, de a társadalom sem könnyítette meg a dolgunkat.
Teljes mértékben elfogadhatatlannak tartom, hogy a lakhelyünkhöz tartozó óvoda, ahová kötelesek lennének felvenni (szegregált), egyszerűen nemet mondhat. A kislányomat 5 évesen nem veszik fel óvodába. A szakszolgálat az anyukára terheli a felelősséget. Anya keressen egy intézményt, menjen el személyesen minél több helyre, és „könyörögje be” a gyerekét. Igen, ez nem túlzás, hanem a valóság, és nem csak a mi esetünkben. És ha talál egy intézményt? Szuper, akkor lehet autóban ülni napi 2-3 órát azért, hogy a Dravet-szindrómás gyerek 3-4 órát ott töltsön.
Merthogy amíg GYOD-on vagyok (és lássuk be, ez egy pozitívum, hogy létezik ez a lehetőség, mert Mia mellett rendkívül gyatra alkalmazotti munkaerő lennék a mostani élethelyzetemben, hisz bármikor ugrani kell, ha rohama van), GYOD mellett a gyermek 5 órát tölthet intézményben. Ez viszont sehogy sem jön össze, mert a gyerekek legkésőbb fél 1-kor már mennek aludni. A bölcsiből már 11.45-kor el kell hoznom. Tehát nem 5 órát tud járni, hanem 3-4-et, és ezért is össze kell tennem a két kezemet.
Abba már inkább bele se megyek, hogy voltak a környezetünkben olyan, egészséges gyermeket nevelő szülők, akik nem tudták (vagy akarták) megérteni, hogy milyen helyzetben volt éppen a családunk, és ez ítélkezéshez vezetett. Sosem vártam el se megértést, se extra figyelmet, hisz mindenkinek megvannak a saját kihívásai. Semlegességet azonban elvárok. Ha valaki nem bírja ki, nyugodtan kérdezzen rá, hogy mi a baj. Nagy kár, hogy ilyen dolgok is extra bosszúságot okoztak nekem azokban az években, amikor Miával a legnagyobb küzdelmeket kellett átélnünk.
Nagy kár, hogy erre volt szükség, de elmondom, mit érzékelek. Az egész életem felborult, igazából megszűnt létezni az élet úgy, ahogy korábbról ismertem, amióta a kislányomról kiderült, hogy Dravet-szindrómás. Egy UFÓ-nak érzem magam sokszor, amikor látom körülöttem az embereket élni azt az életet, amit korábbról ismertem. Ez számomra már megszűnt, egyszerűen már nem létezik.
Ennyi negatívum után nem csodálom, ha meglepődsz azon, hogy vannak pozitív hatásai is a Dravet-szindrómának.
Megváltoztam. Vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy előbújtak belőlem más emberi értékek, amik eddig kevésbé kerültek felszínre. Az értékrendem megváltozott. Hajlamosak vagyunk hajkurászni minél több mindent, elégedetlenkedni, és nem értékelni azt, amink van. Egyszerűen nem vesszük észre, mert azt hisszük, hogy ez alap, ez jár.
Morbidul hangzik, de annak „köszönhetően”, hogy a kislányom Dravet-szindrómás, több időt tudok fordítani a szerelemprojektemre, az Utazóanya oldalamra. Mivel a kislányomat bárhol a világban el tudom látni, és hát ez most a fő foglalkozásom, elkezdtem vele utazgatni, felfedezni a világot. Azt vettem észre, hogy ezt Mia is nagyon élvezi.
A világ tele van rosszindulatú emberrel. Az életem során bármilyen magyar közösségbe is kerültem, mindig voltak, akik irigykedtek, és rosszat akartak. Sok önzőséggel találkoztam, ahol mindenki csak a saját javát hajkurászta, akár mások kárára is.
Azzal, hogy a kislányomat Dravet-szindrómával diagnosztizálták, megismertem újfajta embereket. Megtudtam, hogy a társadalomnak van az a kis szeglete, ahol az emberek emberségesek, jóságosak és önzetlenek. Hihetetlen tapasztalás ez. És ez belőlem is azt váltotta ki, hogy én is ilyen szeretnék lenni. Megtaláltam az empátiát és jóakarást. Hogy nem minden áron hasznot kell húzni mindenből, hanem hogy fontos másoknak segíteni, fontos a másikat meghallgatni, és hogy a munka lehet hivatás is, nem csak pénzszerzés. Az élet egy új, igazi értelmet tud ezzel nyerni.
A Miát kezelő különböző szakemberek, fejlesztőpedagógusok is sok pozitív meglepetést hoztak. A digitális világnak köszönhetően könnyen találtam rá sorstársakra, akikkel meg lehet beszélni a problémáinkat. Ha valaki, ők megértik. Fantasztikus látni, hogy ebben az önző társadalomban is van helye az empátiának és önzetlenségnek. És ezt a Dravet-szindrómás kislányomnak köszönhetem.
Fontos tanulság itt is a saját megérzés és a betegség egyedi esete. Nem minden Dravet-szindrómás gyermekkel lehet mindent csinálni. Nem minden szülőnek van erre igénye. A lényeg abban rejlik, hogy nem mások általános tanácsait érdemes megfogadni, hanem végiggondolni magunkban a saját reális helyzetünket. Mit lehet megtenni a saját gyermekünkkel az állapotát figyelembe véve? Mire lenne igényem nekem, mint szülőnek? Mi a közös keresztmetszet? Nem mások rosszalló véleménye számít, hanem a mi egyéni belső helyzetünk. Természetesen az orvossal mindig fontos konzultálni.
Talán meglepő, és természetesen az orvos az igazi orvos, de annyira egyedi tud lenni minden Dravet-szindrómás eset, hogy ez a betegség az a ritka betegség, ahol a szülő visszajelzése is számít. Ha a szülő szerint valami úgy van, akkor egy jó neurológus ezt elhiszi és figyelembe veszi, akkor is, ha ő ezt a tankönyvekből másképp tanulta. A szülő és orvos közötti jól működő csapatmunka lehet a kulcs ahhoz, hogy a Dravet-szindrómás gyermek a lehetőségekhez képest a legjobb állapotba kerüljön. Saját tapasztalatból mondom, hogy ez valóban így van. Ha neked más a tapasztalatod, javaslom, hogy nyiss más orvosok felé is.
Itt most nem arról van szó, hogy senki nem segít. Rengeteg embert fel tudok sorolni, aki empatikus, segítőkész, és mindig ott van, ha kell. De lássuk be, ez nem elég. Sosem lesz elég. Egy súlyosan Dravet-szindrómás kislány fő gondozójaként elmondhatom, hogy ez egy végtelenül magányos feladat. Valójában soha senki a környezetedben nem fogja tudni átérezni, hogy te milyen helyzetben vagy.
Ha találkozom emberekkel (ritkán), igyekszem jól érezni magam. Érdekel, hogy ők hogy vannak. Ha megkérdezik, hogy vagyok, elmondhatom, hogy milyen nehéz Miával, de ez nem segít. A valóság az marad, hogy minden egyes nap 11.45-től velem van, nem tud beszélni, extrémen maszatosan eszik (és örülnöm kell, hogy egyedül tud enni és nem gyomorszondával), nem lehet vele sétálni, 5 évesen is babakocsival tologatom, nem hallgat a nevére, nem tudom, érti-e amit mondok neki, egyre nehezebb a súlya, amit emelgetnem kell minden nap. És persze pelenkás.
Ha el szeretnék menni otthonról, babysittert kell keresnem, aki nem fél tőle és el tudja végezni ezt a feladatot. Egy olyan aktív és szociális ember számára, mint amilyen én voltam, extra nehéz megküzdeni ezzel a magányos életformával. Kifelé persze mindig azt mondom, hogy rengeteg segítségem van, mert kívülről nézve ez igaz is. De a fő problémán, a mindennapi magányos és extrém kihívásokkal járó életmódon nem tud ez sem segíteni. Attól még, hogy elfogadtam a helyzetemet, és mindig igyekszem kihozni belőle a legtöbbet, amit lehet, attól még igaz.
Regényeket lehetne írni a Dravet-szindrómáról, most ezt a 10 pontot szedtem össze.